és az eső mossa el...

Vagyok ám! Persze halmozom a képeket amiket fel kellene tennem. Már megvan mind. Ennyire halogatós lennék? Valaki árulja el, hogyan kell egy szuper tartós duracell nyuszi gyerkőc mellett időtbeosztani, hogy mindenre jusson? Nekem valahogy nem sikerül, még mindig nem... pedig elvileg ez (is) a szakmám. És még csak egyen van. Mi lesz ha ketten vannak meg hárman? Már most megbuktam anyaságból. Mi lesz így a vágyott kreatívkodással?
Egyenlőre jegelődik, mert órákat töltök azzal, hogy elpakoljam a szanaszét szórt gyöngyöket, és egyéb apróságokat, rimánkodjak hogy mossa meg a kezét és hadd töröljem meg az orrát és ne vegye le a zokniját, próbálok rejtélyesen eltűnő és főleg egészséges kajahegyeket előállítani, a szokásos romhalom eltüntetéséről ne is beszéljünk, valahogy mindenki tisztaságmániás a családban, nyomul a vizsgaidőszak, de valószínűleg le is győz hamarost, a cicánk ötöt kölykezett, mi lesz velük, ajándékot kell készítenem 2 embernek (ebből egyet már megrendeltem készítés helyett a Meskán, de én is szívesen csináltam volna), kétóránként csavarom a rongyot az ablak alatt, mert beázunk, aztán a szokásos mosottruha halom is kiteregetődik, megfelelő telefonok lerendeződnek, lakástervezéses gondolatok leredukálódnak, és ma még örülhettem hogy egész szépen eljátszott egyedül, bár azt nehezményezte hogy nem mehet ki az udvarra, és-és-és.... és mindezt úgy nyomtam le pl. ma, hogy anyuéknál vagyunk egy hete, és felváltva foglalkoztatunk. Estére mégis mindahányunknak lóg a nyelve. Valamit rosszul csinálhatok?!!

Inkább egy bejegyzés a múlt hétvégéről: akkor csodás napsütötte meleg virradt Püskösdre, és Pécsen jártunk az ilyenkor szokásos kézműves kirakodóvásáron. Ezt imádtam!!! És persze babucka is, aki őrült rohangálásában csak akkor nyugodott le, amikor végre sikerült oroszlánüvöltések közepette a bábosokhoz cipelnem (ő üvöltött nem én), amikor is rájött hogy ez nem is rossz és őt érdekli. Én óriási sóhajjal vettem tudomásul hogy két másodperc alatt szájtátva lecsendesedett és képes volt fél óráig (!!!!) nyugton ülni az apja nyakában és nézni őket. Ez nagyon-nagyon hosszú idő... :-) Jutott idő pár képre is sutyiban. Így felváltva őket, a család apraja-nagyja is megnézhette nyugodtan a kirakodott csodákat, anyut a csipkeverők bűvölték el, én a fafaragásokat szerettem meg a nemezcuccokat, természetesen. Gyöngyösből is volt sok szép dolog, de nem tudtam igazán lefotózni semmit, érthető okokból.
Miután sikerült megúszni, hogy beleessen a szökőkútba, szerencsésen összetalálkoztunk egy régi barátomékkal is, szintén babával voltak. Gyönyörű nap volt. És meleg... persze meg sem kell említenem, hogy vizet csak a szökőkutakban láttunk... még este is sikerült kikerülni a záport.
Kicsit persze elkenődtem, hogy hogyan fogok én is ilyen szép dolgokat csinálgatni, de remélem lassan majdcsak összejön. Hogy persze időben hogysmint, annak a lehetősége a fenti okfejtésből is látszódóan kétes. Legalábbis emellett a kölök mellett. De már hajtok egy varrógépre és próbálok beszerezni csodás anyagokat, amik megihletik az embert. Kár hogy varrni (sem) nem tudok, mint ahogyan a kötésnek is csak az alapjaival vagyok tisztában, de sebaj. Rájöttem, hogy pár szakkönyv sokat segíthet ezen, most ezeket is vadászom. Persze az anyai szivet megnyugtatja, hogy gyerkőce mindezek ellenére édes-aranyos ahogyan érdeklődik, fejlődik, ahogyan mindent megfigyel, és rohantában is van idő egy-egy mesekönyvre, van idő figyelni mit hogyan csinálunk a konyhában, és egyre szebben és érthetőbben beszél. Na a bilizés még nem jön össze harcok nélkül, ahogy az alvás sem, de ne legyünk telhetetlenek. Mindezt egy hét alatt, vidéki gyógymódként, panelmentesen. Éljen!
Az asztalkámról az utolsó fázisokat feltöltöm a napokban, ígérem. Úgy tűnik nem vagyok ELÉG grafomán (pedig igen, csak leírni vagyok lusta).