Költözés

Igen, már megint költözünk a változatosság kedvéért. Ebben az évben, ahogy megjósoltam, mindig történik valami. Mivel ősszel olyan hirtelen kellett országrészt váltani, igaz nagyon jó albérletet találtunk, de egy idő után bezárva éreztük magunkat a nagy épületben. Rájöttünk amit mindig is tudtunk: nem való nekünk a társasházi élet. A saját lakásunkat szerettük, mert az barátságos négyemeletes épületben, az első emeleten volt, kilátás a zöld fával és fűvel borított térre, lépcsőzni is alig kellett, meg lehetett állni a ház előtt. Viszont tősgyökeres vidékiként, a hiper-szuper környékről és a gyönyörűen felújított lakásból is elvágyódunk, vagy ha úgy jobban tetszik, még tovább vágyódunk. :-) El, ki a zöldbe.

Javíthatatlan idealistaként felírtam mindent, amit "elvárok" egy új lakhelytől: olcsóbb legyen, nagyobb legyen (legyen végre saját hálószobánk és gyerekszoba is), ne lógjunk a szájába a szomszédoknak, akik éjjel átkopognak hogyha üvölt a gyerek, legyen egy kis kert/kilépő, zöld felületek, akár garázs is pakolni, ill. öregecske autónknak pihenni. Legyen jó a buszközlekedés is, és könnyen megközelíthető legyen akár gyalog is. Legyenek tündériek a főbérlők, és ne zavarjanak minket sosem. Természetesen a lehetetlent kértem, de úgy tűnik egy új élet továbbra is megteremti a maga helyét: megkaptunk mindent, amit kívántunk. És imádjuk. Ennél boldogabbak már csak akkor voltunk, mikor sokévi hiábavaló próbálkozás után, szinte egyidőben a költözéssel eladtuk a szívünkhöz nőtt lakásunkat is. Megszabadultunk a kötöttségektől, a devizahitel rémétől, és úgy tűnik tényleg új életet kezdhetünk ezen a fronton. Szorítok magunknak. ;-)

Szentendre mindig

Szentendre azt hiszem nekünk mindig egy etalon lesz. Közel laktunk, imádtuk a hangulatát, mint persze sok mindenki más is. Ha rossz kedvünk volt, csak beültünk az autóba és ott is voltunk egy negyed óra alatt. Legtöbbször csak kószáltunk, aztán ettünk egy lángost vagy egy fagyit. Néztük a Dunát. Én meg a csomó szebbnél szebb kézimunkát, alkotó tevékenységet, néprajzi kiállításokat. Igazi művészvároska, hát lehet nem imádni?

Ez a kép a pöttyös ruhás esküvő után készült, másnap. Esztergomban aludtunk, és persze visszafelé bementünk megint Szentendrére, ha már ott vagyunk. Ettünk egyet a Dunaparton, kivételesen, összcsaládilag. Pocak jólesően domborodott utána. A Nap ugyan nem sütött, de jó idő volt. Igazi nyárközepi borús nap. Az egyik kedvenc "látképemet" pedig muszáj volt közkinccsé tenni, annyira jó mindig benézni ebbe az étterembe. A lovaskocsi csak hab volt a tortán. Persze könnyű engem ilyen kicsinységekkel boldoggá tenni mostanában, úgy tűnik. :)

Na ki van itt?

Nos, gyakoribb eltűnéseim és a kaján kívüli bejegyzések hiányának okai mostanában: még mindig dolgozom, éljen! És volt is munka bőven. Másik ok, a pettyek alatti valaki. ;-) Nem, nem párna. Viszont jó sokat fogyaszt, kell a muníció. 

Ezidő alatt környezettudatos énem is kiéli magát a várakozásban: kiművelem magam a mosható pelenkák, a környezettudatos mosás, a még egészségesebb ételek terén, és bőszen ismerkedem a hordozókendők rejtelmeivel. Készülök aktívan. A lányomat is hordoztuk már, de most még ennél is profibb szeretnék lenni - rendes kötésekkel, rendes kendőkkel (na jó, lehetnek minél szebbek is), rendes kötődő nevelést megvalósítani.

Augusztusra beiratkoztam egy varrótanfolyamra is, mert régi vágyam megtanulni gyerekruhát varrni, ill. ami éppen adódik, elkészíteni itthon. Remélem menni fog a pocakbébivel is, bár a hőség egyre megterhelőbb. Egy antik lábbal hajtós Singer varrógépet mindenesetre már beszereztem. Ha nem is rajta fogok varrni, legalább jó ránézni, imádom őket! Remélem hamarost képet is csatolhatok róla, egyenlőre a "raktárban" pihen a lámpácskám mellett. ;-)